Hogy is kezdjem… Legyen in medias res… Arra a következtetésre jutottunk, hogy vagy nagyon jól, vagy sehogy. Egy többszerzős blognak egészen más a szerepe, mint egy személyes blognak. Az elvárások is mások. Mind a témákat, mind a tartalmat, mind a formát illetően.

A blog mégiscsak egy személyes, vagy legalábbis egy személyhez kötődő műfaj (vagy műnem). Nem a pénzen, nem a látogatottságon, hanem az időhiányon csúszott el most ez a próbálkozás.

Ígérjük, a politika.ro domainnévvel még találkozni fog a jövőben a Kedves Olvasó, nagyratörő terveinket nem adtuk fel. Most azonban úgy tűnik, mindenki jobban jár, ha energiáinkat nem ennek a blognak a fenntartására fordítjuk. Nem célunk egy n+1-edik romániai magyar webhelyet kényszeresen frissíteni.

Frankón a helyzet az, hogy sokkal nagyobb látogatottságú és példányszámú felületeken is adott a lehetőség az elemzői tevékenység eredményének megjelentetésére, de per pillanat erre sincs elég kapacitásunk. A probléma nyilván összetett. Ilyenkor kell azt mondani, hogy objektív és szubjektív okokból kifolyólag…

Ugyanakkor egyre biztosabbak vagyunk benne, hogy a publicisztikát és a politikai elemzést el kell választani egymástól. A kísérlet nem ért véget…

Kezdődik mindjárt az említett kérdéssel, ami inkább retorikai fogás, semmint traktátus az ember természetéről. Miért ragaszkodik körömszakadtáig a bársonyszékhez, vagyis a hatalomhoz a politikai elit? A szerző állítása szerint, a hétvégén végre válasz született a kérdésre és épphogy az érintettek irányából. Történt ugyanis, hogy egyszer csak leszögezték a parlamenti választások időpontját (november 30, kedves olvasó) és rövid idő alatt három jelölt jelezte abbeli szándékát, hogy négy évre megkaparintaná az ország kormányának kerekét. Bármi is történik nem marad miniszterelnök nélkül az ország - közli megnyugvását a szerző. Vagyis a rendszer áll, nem fenyegeti a káosz, a funkcióhoz társuló hatalom és az azt gyakorló versengő elit állandó változók maradnak. Marad a demokrácia. Kedvenc részünk ekkor: „mert ha télen kenyerünk nem is lesz, mert megeszi a ´rezsi´, legalább a miniszterelnök biztos”. Vagyis a társadalmi harmóniát nemhogy a közelgő politikai harc, hanem még a tél is veszélyezteti. A baloldali agitátor értelmiség modelljével van dolgunk: szociális érzékenység táplálta cinikus kritika éri a rendszert (figyeljünk a többes számra és a kenyér üzenetére!). A Népújság a nép nevében beszél, akár igaza lehet, hogy a „népek” körében is nagy úr a gyomor.

Az üzenet lényege és talán az elején feltett kérdésre a válasz is csak ezután következik. A jelöltek „jelöltek” lesznek, koncra vágynak, jó nagyra és zsírosra. De most figyeljetek: „Nem csoda, ha – egyébként úriemberekhez és magas állami méltóságokhoz méltatlan stílusban – marakodni kezdtek érte.” Vagyis a politikusi minőség problematizálását látjuk. Megkülönbözteti a magas erkölcsi és társadalmi hitellel bíró úriemberek alkotta állami méltóságokat és a szóban forgó politikusokat. Utóbbiak nagyképűek és beképzeltek, önmagukat tömjénezik, nem alkalmasak, de nem is képesek semmire. Szemükben az állam csupán egy zsíros konc, saját hasznuk érdekében visszaélnek a hatalommal, erkölcsi hullák. Mindezt a modortalan viselkedésük (vagyis a személyes támadások) tükrözik. És íme a szöveg csúcsa: „Ha elhisszük vezető politikusainknak mindazt, amit egymásról és politikai ellenfeleikről állítanak, akkor rá kell jönnünk: gazemberek, csalók, hülyék, pigmeusok, haszonlesők és eszementek indulnak novemberben, az állampolgároknak közülük kell választaniuk.” (ne higgyétek el, van magyarázat!) Ezzel  be is fejeződik a cikk (egy mondatban még reményt ad a jövőnek és beszól az elnöknek). Így első felolvasásra hiányérzetünk támadhat, talán elmaradt a válasz a kérdésre?
Retorikai fogás, nem kérdés. De bizonyos értelemben a válasz ott van, mégpedig a koncra vágyó pigmeusok és a velük szemben álló állami méltóságok ellentétpárjában. A pigmeus barbárok tolonganak a hatalomért, holott civilizált úriember módjára versengeniük kellene érte. Ademokratikus rendszer intézményeit működtető elit  a maga képére formálja a politikai harcot. És ha csak pigmeusok tolakodnak, akkor ugye marad az utolsó mondat fohásza a jövőért. De nem kell kétségbe esni. Ízlés és jelentés hatalommal történő összefonódottságára a politikai kultúra a válasz.

A politikai kommunikáció és maga a demokrácia néha hangos és zajos, sőt mint látjuk undorító, de ne feledjük, hogy választott és választó interakcióban van. Egyik a másiknak a függvénye. Az, hogy a román politikai kultúra nyilvánosságába belefér a lehülyézés ha megmondom a frankót az ellenfelemről ne adjon okot kétségbeesésre. Sőt, a román pártok előítéletmentes koalíciós hajlandóságát és közös ügyeiket ismerve, nem is igazán vehető komolyra. Ez a választóknak szól, a saját bázisukat erősítik azzal, hogy az ellenfélről tisztán érthető, negatív képet festenek. Ami azonban érdekes, az az, hogy mennyire tűnik ellenszenvesnek mindez az erdélyi magyar szavazónak? Értékelné RMDSZ vagy MPP hasonló megnyilvánulásait? Átszavazna a cikkíró „pigmeusaira”? Egyáltalán van-e sajátos politikai kultúra az erdélyi magyarok, így akár egész Erdélyben, vagy esetleg csupán a magyar, illetve a román politikai törések és magatartások tükröződnek vissza? Milyen következménye van egyiknek, másiknak?
A szerző számára mindenképp idegen ez a magatartás. És ha elég sokan olvassák az írást és még hallgatnak is rá, akkor jó eséllyel csak úriember politikusokról olvashatunk híreket.

Băsescu üzenete

A Krónika publicisztikájában a hellén mitológia alakjai közé emeli pár pillanatra az elnököt. Balogh Levente tollában Traian Băsescu az energiapolitika színpadán szépséges, ám tragikus sorsú trójai jósnő, Kasszandra szerepében tetszeleg. A párhuzam megáll az előrelátás képességénél: a román elnök évek óta igyekszik felhívni a szomszédság figyelmét Moszkva nagyhatalmi ambícióira. Mindhiába, pedig lám Grúzia kapcsán beigazolódni látszanak félelmei: az orosz maci ébredezik és vélhetően nyújtózkodik még Románia felé is. Sőt, a tragikus esemény okoz más természetű szorongást is Bukarestnek, vezeti fel az önrendelkezés kérdését a szerző: „Márpedig Bukarestben a gáz- és kőolajcsapok elzárásánál sokkalta jobban félnek bármiféle önrendelkezési törekvéstől, mivel minden egyes ilyen kezdeményezésben precedenst látnak a romániai magyar kisebbség önrendelkezési igényei számára”. Igaz, kissé erőltetett önrendelkezési igényről beszélni a szakadár grúz tartományok esetében, de ha Moszkva ezt mégis így látja, akkor arra érdemes odafigyelni (vagy akár az USA, lásd Koszovót). A cikk csattanója egy jó tanács a szorongó román fővárosnak, ha továbbra is népeket és területeket szándékszik tulajdonolni: „Az továbbra is elkerülni látszik a román vezetők figyelmét, hogy a tapasztalatok alapján épp a széles körű önrendelkezés biztosítása veheti elejét az elszakadási törekvéseknek.”

Igen, esetenként ez így is van. A szerző figyelmét csak az kerülte el, hogy éppen a szóban forgó grúziai konfliktus az egyik ellenpélda. Jogilag, bár széleskörű autonómiával rendelkeztek a szakadár tartományok, ennek vezetői, a Putyinhoz közeli, volt KGB-s tábornokok meglepő módon mégsem kértek belőle. Valószínűleg azért, mert nem az istenadta népek önrendelkezése volt a tét. Abházia és Dél-Oszétia politikai értelemben üres fogalmak. Ahol politikai közösség nincs, ott a romantikus nemzeti cél is hiányzik. Hogy a diskurzus szintjén szerepel, az orosz leleményességet dicséri a nemzetközi diplomácia, netán a jog nyelvén. A Krónikában meg talán azt, hogy Bukarest és mi is, erdélyi magyarok egy kicsit a magunk képére formáljuk a minket körülvevő világot.

Üzenet az olvasóknak

A Háromszék közölte anyagot Farkas Réka jegyzi. Nagyjából hasonló logika és érvek mentén halad, sőt nyugvópontja is majdhogy azonos. Óvatosan bánik a „precedensekkel”, úgy tűnik ez a fogalom kimerült Koszovó függetlenségének kinyílvánítása óta: „más múltból, hagyományokból eredeznek a különböző kisebbségi igények, más-más okból szeretne autonómiát, függetlenséget egy-egy népközösség, és más-más eszközökkel igyekszik érvényt szerezni jogainak. Nincsenek azonos helyzetek és azonos megoldások (..)” De, igenis vannak. Akad még közös elem, vonás a példák között. Sajátos másrészt a cikk befejezése, lüktet benne a székely virtus. Míg Balogh Levente jó tanáccsal látja el országunk vezetőjét, addig Farkas Réka továbbviszi az ajánlást és lerántja a leplet Románia példaértékű kisebbségvédelméről: „(…) bármennyire igyekszik meggyőző lenni, tudja, csak egyéni jogok biztosításával nem elégítheti ki a közösségi igényeket.” Ez ugye, a székely olvasótábornak is üzenet.

Lényeg a lényeg: a romániai magyarság autonómiatörekvése egyre színesebb hatalmi, befolyási kontextusban kerül. Egyfelől az EU intézményei és már működő autonómiaformái, az Amerikai Egyesült Államok Balkáni precedense (Koszovó) és a birodalmi logikától hevülő sajátos orosz kisebbségvédelem. Ezek az érvényesülő trendek, a tág értelemben vett politikai környezetünkben. A szerzők mégsem ezekhez szólnak, hanem a román elnökhöz. Băsecu üzenetében megszólítva érzik az erdélyi magyarságot és viszontválaszt adnak. Akkor pedig summázhatjuk: az erdélyi magyar véleményformáló elit szerint az önrendelkezés elsősorban belpolitikai kérdés.

Új Magyar Szó: Fohász az örök békéhez

Most már biztos: az Új Magyar Szó szerkesztőségében humanisták is rejtőznek. A kora hétfői vezércikk 331 szóban a nagyhatalmak erkölcsi alapállását, sőt felelősségét piszkálja Grúzia kapcsán. A biztonságpolitika kérdésein túl, a publicisztika a Dél-Oszétiai konfliktus szereplőit, történésmódját és következményeit a humanizmus műtőasztalára helyezi. A morál csúcsairól szemléz és nyugtáz: a nemzetközi politikai porond birodalmai (ti. AEÁ, Oroszország) hanyatlanak, szó szerint a vak sorsba rohannak. Miközben cél és eszköz szerepet cserél, a világrend hatalmi képletébe mégis bekerülhet Európa. Szerencsénkre? Akár, de azért mi mégis visszakérdeznénk Fortunát. Bár vak, hátha még nem süket.

A vezércikk felmondása:

„Nemzetközjáték” címmel, mindjárt az elején utalással van dolgunk: a háború drámája a szereplők ludikus, felelőtlen játékosi magatartásából fakad. A konfliktushelyzet beavatottjainak cselekedeteiből hiányzik a humanizmus, bár a demokrácia értékei iránti következetesség. A helyzet eszerint a következő: Szaakasvili tévedett (felelőtlen, öngyilkos), Bush buta és rosszul érvel (a logika nem erőssége, műbalhés) Oroszország meg birodalmi banditizmust művel (garázda, provokáló, katonai maffia). Elszabadult a pokol, a nagyhatalmi szereplők tetteinek mozgatórugója mögül hiányzanak az értékek, sőt „a demokráciát régen feláldozták a biztonság oltárán.” Vagyis az erőszak kölcsönhatásában levő államok belső legitimitása is kérdéses. Sodoma és Gomora vívja csatáját, mondhatnánk némi bibliai poétizmussal.

A világot átölelő pesszimizmus után, a publicisztika mégis váratlan fordulattal reményt csempész be a képletbe: éspedig Európát. Pontosabban, az Európai Uniót, aminek a minősítése igazi sztereotip európer: „bűntelen harmadik”, egyensúlyérzéke van, kulcsszavai a normalitás, stabilitás, jó tárgyalási-közvetítési potenciál, de legfőképpen intelligens. Aki ezen utóbbi jellemzőn meglepődik, az bizonyosan e közhely értelemben nem az. Tehát, az értelem és a béke szigete, Európa talán majd rendet vág az erkölcsi értelemben hulla nemzetközi politikai szereplők körében. És nem mint ahogyan azt már megtette civilizátorként, pl. a keresztes-háborúk idején. De hogyan lehetne másként, az sajnos most nem derül ki. Az értelemre hagyatkozni szép, ám üres szólam, főleg ha tisztában van a szerző a demokrácia védelmének paradoxonával. A demokrácia meg kell védje magát ellenségeivel szemben, még ha ez a humanitárius eszmék táplálta szabadságjogok korlátozását is jelenti. Erre a logikai csavarra éppen hogy az Amerikai Egyesült Államok a példa. Talán ezért is zárja sorait Ágoston Hugó Európa szerencsés helyzetének ecsetelésével: „nem kell szétválasztania a demokrácia védelmét a gyakorlásától.”

A publicisztika Kant „Az örök békéhez” című jegyzetét idézi. Mindezek ellenére mégis azt kell mondani, hogy a nagyhatalmi logikán nem szerencsés számon kérni a morális indíttatást. Mert mondjuk, farag magának a cselekvő is. Ez esetben ugye Oroszország, aki diskurzusában éppen Woodrow Wilson, volt amerikai elnök, népek önrendelkezésének elvét érvényesíti, védi, akármi. És George Bush is. Vagyis, magyarán, a cselekvések merőben más értékek és célok mentén történnek. Ezeket is meg- és el lehet ítélni. Poén pedig nincs (ha valkinek netán eszébe jutna, a kommentekben szívesen fogadjuk).

Az alternatív küszöb alkalmazására még nem volt precedens. A törvény félreérthetetlenül fogalmaz: az alternatív küszöb (6 képviselői és 3 szenátori választókerület megnyerése) a koalíciókra is érvényes. A probléma abból adódik, hogy amikor az önállóan induló pártok 5%-a helyett a koalíciók számára két párt esetén 8%-os küszöböt ír elő, nincs odaírva megint, hogy kivéve, ha teljesítik az alternatív küszöböt.

Oda van írva, hogy koalíciókra is érvényes az alternatív küszöb? Oda. Oda van írva, hogy 8% vagy az alternatív küszöb? Nincs. Tehát akkor a nem jogállam Romániában mitől függ, hogy precedens hiányában bele fognak-e kötni a magyar választási vagy politikai koalícióba? A konkurens pártok politikusainak szeszélyétől. Elméletileg járható út, ha mindenki úgy akarja. Az ÚMSZ megkérdezte a PSD és a PNL egyes politikusaitól, hogy mi a dörgés szerintük? Még Iliescu is azt mondta, mehet.

Szóval ez a helyzet pillanatnyilag a küszöbbel.

Ami a nagyobb bökkenő, hogy nincsenek meg a választási körzethatárok. Az RMDSZ nem lesz hülye ezek ismerete nélkül konkrét választ adni, mert lehet, nincs is megegyezési kényszer. Az MPP ugyancsak nem lesz hülye elfogadni az RMDSZ-be való tulajdonképpeni visszatérést ennek ismerete nélkül.

A nagy poén az lenne, ha Tőkés László kiegyezne Markó Bélával, Szász Jenő pedig kimaradna. A politikában és a szerelemben bármit lehet… vagy hogy is van ez a mondás…

Szerinted? (Ha még olvassa valaki egyáltalán a lusta politológusok blogját, nagyon szépen megkérjük, írja meg a véleményét! Danke sehr… (jó, elfoglaltak voltunk, bocs (jó, lehet, hogy Fortunának is volt egy kis baja velünk.)))

]]> http://politika.ro/?feed=rss2&p=43